Rég voltam fotózni, de a tegnapi hóesés és a ma délelőtti szikrázó napsütés meghozta az ihletet, így gyors pakolást követően már az úton is találtam magam Patvarc felé.
Óvatosan kellett haladnom, mert nemcsak az út keskeny arrafelé, hanem a hóeltakarításban sem jár a megyénk az élen.
Beálltam a kocsival a bevezető útra, majd nyakamba akasztva a gépemet a Tamron objektívvel (melyre a Hoya szürkeszűrőt már otthon feltekertem), vállamra felvéve a Sigma 150-500-ast elindultam.
A táj gyönyörű volt, mindent hó fedett, kevesebb, mint 10 centis hó esett a környékünkön.
Legnagyobb bánatomra azonban a friss hó rettenetesen ropogott a bakancsom alatt, így a tájkép fotózás mellett másra nem számítottam, hiszen több száz méterről hallható volt, ahogy közeledtem. Ezt később meg is tapasztaltam, több őz, valamint egy gyakorlatilag fekete színű róka is kiszúrt olyan messziről, hogy fotózásra esélyem sem maradt.
Habár a kocsi műszere -11°C-t mutatott, a napsütésben haladva nagyon kellemes volt az idő. A kesztyűt nyugodtan levehettem, mert abszolút nem érződött a hideg.
Szépen lassan haladtam a ropogó hóban és élveztem a táj szépségét. Jól esett a séta, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy az utóbbi másfél hónapban sikerült megszabadulnom 13 felesleges kilogrammtól.
Ahogy elértem a kopjafát, készítettem néhány képet, majd pár percre még ott maradtam gondolataimba merülve. Gyorsan peregnek az évek, idén már három éve lesz, hogy Chikán István eltávozott közülünk. Mindig jó szívvel emlékezek rá, akivel az elsők között tapasztaltam meg a vadászat szépségét.
Ezt a kis pihenőt követően már csak egy katlant szerettem volna megkerülni, néhány képet készíteni és visszatérni a kocsihoz a pár kilométeres séta végén.
Megmásztam egy kisebb dombot, majd elriasztottam négy őzet. Több száz méterre voltak, de így is meghallottak és odébb álltak. Azonban észrevettem, ahogy egy őz a távolban egy domb mögül kikukkantva kémleli a területet. Nem hallott meg, a szelem jó volt, így megbújtam és vártam. Nem is egyedül volt, hanem a gidája is követte közvetlenül mögötte.
Egészen közel jöttek, teljesen mozdulatlanná merevedtem a magas fűben és közben csak kattogtattam. Tulajdonképpen láthattak a földön, de nem tudtak mire vélni, így nem rohantak el, egészen addig, míg a gép zárhangja zavaró nem lett. Ekkor aztán gyorsan menekülésre vették a dolgot.
A nem várt találkozást követően még lőttem néhány kockát a területről, majd nagyjából két órás sétát követően értem vissza a kocsihoz.
